A második világháború hatalmas károkat okozott Budapestnek. Több ezer élet veszett oda, az épületek romokban álltak, a város kiürült. A megszállók könyörtelenül bántak az emberekkel, kegyetlenül gyilkoltak, és különösen az izraelitákat vették célba. Az üldözés csúcspontjaként 1944. november 15-én Budapest egyik legnagyobb gettóját hozták létre, amiről a budapestyes.eu is ír.
Megszállás és hatalomváltás
1944 március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot a „Margarethe” hadművelet keretében. Az 1942 óta tartó magyar diplomáciai próbálkozások a nyugati hatalmakkal történő béketárgyalások érdekében ősszel értek be egy előzetes megállapodás formájában. A németek tudomást szereztek ezekről a tervekről, és Hitler felkészült a megszállásra.
A német megszállás következtében a Berlini Magyar Nagykövetség korábbi követe, Sztójay Döme vezette, Németország-barát kormány vette át a hatalmat. Horthy Miklós kénytelen volt teljes körű szabadságot biztosítani az új kormánynak a zsidósággal kapcsolatos kérdések rendezésére. Ezt követően országszerte betiltották az ellenzéki sajtót, és politikai letartóztatások sora vette kezdetét. 1944. június 15-én a németek elrendelték, hogy az izraelitákat megkülönböztetett csillaggal jelölt házakba telepítsék.
A helyzet tovább romlott, amikor Szálasi Ferenc került miniszterelnöki pozícióba. November elején elindultak az első halálmenetek Budapesten. A sáncásáshoz kivezényelt zsidó férfiakat a németek számára végzett erődítési munkákra, az osztrák határhoz kísérték, hidegben, étel nélkül, és a lemaradókat azonnal kivégezték.
A „védett” gettó
1944 november 15-én létrehozták az első gettót svéd, svájci, spanyol és portugál védettséggel, határok kijelölése nélkül. A budapesti izraelita lakosság részére, a Pázmány utca környékén, a Szent István park közelében kialakított nemzetközi gettóban 70 ember kaphatott diplomáciai oltalmat.
1945 november 18-án létrejött a második budapesti gettó, amelynek élére Scheiber Lajos került. November 29-én a belügyminiszter kiadta az utasítást a gettó határainak kijelölésére, tíz közigazgatási körzetre osztva a területet. Minden körzetnek saját szervezeti struktúrája volt, a rend fenntartásáért pedig egy kommandáns felelt.
A gettót magas deszkapalánkkal kerítették el, és csak különleges alkalmakkor lehetett elhagyni, például kórházi kezelés vagy temetés esetén. A körülmények elviselhetetlenek voltak: az emberek a földön aludtak, a mosdók használatát a vízhiány miatt megtiltották. A kapukat a rendőrség őrizte, de az őrök felett a fegyveres megszállók rendszeresen behatoltak, fosztogattak és gyilkoltak. Az elviselhetetlen fizikai és lelki megpróbáltatásokat tovább súlyosbították a járványok, mint a tífusz és a vérhas, amelyek a gyógyszerhiány miatt sok áldozatot követeltek. A Vöröskereszt erőfeszítései ellenére az emberek napi 700-800 kalóriányi élelmiszert kaptak (15 dkg kenyér). A fogvatartottak egészségi állapota gyorsan romlott, és mindennap 80-120 holttestet vittek ki a gettóból.
A gettóba eredetileg 63 000 fő, főként idősek és 16 év alatti gyermekek elhelyezését tervezték, átlagosan 14 fő egy szobában. Már az első napokban azonban 33 000 ember zsúfolódott össze, és a számuk tovább nőtt.
1945 január 17–18-án a szovjet csapatok bevonultak Pestre, és felszabadították a gettót. Ekkor körülbelül 3000 eltemetetlen holttestet találtak. A nagy gettóban összesen 70 000 ember élte túl az ostromot és az üldöztetést.