Egy olyan korszakban, amikor az 1930-as és 40-es évek Magyarországa politikai intrikákba, revizionista ambíciókba és a közeledő háború árnyékába süllyedt, Budapest polgármesteri tisztségét egy olyan ember töltötte be, aki elvi okokból távol tartotta magát a pártcsatározásoktól. Szendy Károly – a magyar főváros utolsó megválasztott háború előtti polgármestere – a „legapolitikusabb” városvezetőként vonult be a történelembe. Az egyszerű asztalosmester fia, aki harminc évet szolgált a városi közigazgatásban, nem a hatalomért, hanem magáért a városért irányította Budapestet: kidolgozta Nagy-Budapest terveit, szociális programokat indított, majd 1944-ben a német megszállás elleni tiltakozásul lemondott. Története ritka példája annak, hogyan élheti túl a professzionalizmus és a szerénység bármelyik ideológiát. További részletek a budapestyes.eu oldalon.
A műhelytől a városházáig: hogyan lett az asztalos fiából köztisztviselő
Szendy Károly 1885. szeptember 7-én született Budapesten, a Józsefvárosban, egy jellegzetes pesti kispolgári családban. Eredeti vezetékneve Hinterscheck volt, ami egy tipikus német névnek számított az akkori fővárosban. Édesapja asztalosműhelyt vezetett, a család szerényen, de tisztes körülmények között élt. Később, már állami szolgálatban, Károly magyarosította a nevét Szendyre. Ez a lépés jellemző volt a korszak számos köztisztviselőjére, akik ezzel is szerették volna hangsúlyozni a magyar állam iránti hűségüket.
1905-ben, alig tizenkilenc évesen, frissen érettségizve és felsőfokú végzettség nélkül, Károly munkába állt a budapesti közigazgatásban. A ranglétra legalsó fokáról, egyszerű tisztviselőként indult. A Budapesti Tudományegyetem (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) jogi karát csak később, már a hivatalban dolgozva végezte el. Ez volt a „bennfentes” klasszikus útja: hosszú évek rutinszerű munkája és fokozatos előrelépés a hivatali ranglétrán.
1911 és 1913 között Szendy a népművelési osztályon dolgozott a neves pedagógus, Wildner Ödön irányítása alatt. Ezt követően a közegészségügyi osztályra került. 1930-ban már a népművelési ügyek tanácsnoki posztját töltötte be. Háta mögött csaknem három évtizednyi mindennapos bürokratikus munka állt – az apró papírmunkáktól kezdve a komoly városi projektekig. Végül éppen ez a mély, „belső” szakértelem, és nem a pártkapcsolatok juttatták fel a városvezetés csúcsára.
Az apolitikus szakember a hatalomban: út a polgármesteri székig intrikák nélkül
1934-ben Szendy Károly először alpolgármester lett, majd ugyanezen év végén, december 24-én a törvényhatósági bizottság Budapest polgármesterévé választotta (197 szavazatból 193-mal). Ez ritka egyhangúságnak számított.
Szendy soha nem titkolta a politikához fűződő viszonyát. A liberális „Újság” című lapnak adott interjújában nyíltan kijelentette: „Annak ellenére, hogy a polgármesteri állást nagymértékben politikai jellegűnek tartják, életemben soha nem politizáltam. Ezt mindenki megerősítheti, akinek valaha dolga volt velem.” Elmondása szerint egy nap folyamán 150-200 ügyfelet is fogadott, mindenkit meghallgatott és igyekezett segíteni.
Kortársai szorgalmas, pontos, energikus és egy teljesen apolitikus tisztviselőként jellemezték. Kerülte a pártcímkéket, nem vett részt ideológiai csatározásokban, és kizárólag a város gazdasági és mindennapi ügyeire összpontosított. Éppen ezért emlegetik gyakran a háború előtti Budapest „utolsó megválasztott polgármestereként” – egy olyan emberként, akit nem politikai hűségéért, hanem szakmai hozzáértéséért választottak meg.
Mellesleg nem kevésbé érdekes az egyesített Budapest első polgármesterének, Kamermayer Károlynak az élettörténete sem.
A főváros jövője a kezében: reformok és nagyszabású tervek
Szendy egy évtizedes vezetése (1934–1944) a nagy gazdasági világválság utáni viszonylagos gazdasági stabilizáció időszakára esett. Folytatta a mérsékelt takarékosság politikáját, de ezt aktív beruházásokkal is ötvözte. Szendy a város hitelezésének belső forrásokból történő újraindítását szorgalmazta (különösen a társadalombiztosítási alapokon, az OTI-n és a MABI-n keresztül), hogy infrastrukturális projekteket finanszírozhasson és új munkahelyeket teremtsen.
Az apolitikus polgármester legjelentősebb hozzájárulása a Nagy-Budapest eszméjének előmozdítása volt. 1942-ben egy terjedelmes munkát publikált „Tanulmány Nagy-Budapestről: a főváros és környéke közigazgatási egységének előfeltételei és lehetőségei” címmel. Ez nem csupán egy bürokratikus feljegyzés volt, hanem egy komoly analitikus tanulmány, amelyben Szendy a főváros és a külvárosok közigazgatási, gazdasági és kulturális egyesítését vizsgálta. Ennek a munkának számos elképzelése szolgáltatta később az 1950-es reform alapját, amikor Nagy-Budapestet hivatalosan is létrehozták.
Emellett a polgármester személyesen szerkesztette és felügyelte a „Budapest története” című monumentális sorozat kiadását. Célja az volt, hogy a fővárost Európa egyik legfontosabb metropoliszaként mutassa be, amely jelentőségében egyenrangú a kontinens többi nagyvárosával. Szendy számára Budapest egyetlen élő organizmus volt, amelyben minden lakos figyelmet érdemel.
A megpróbáltatások ideje: háború és a lemondás mint tiltakozás
Az 1940-es évek elején a békés korszak véget ért. A háború egyre közelebb ért Magyarországhoz, és a városi szolgáltatások megszervezése egyre sürgetőbb feladattá vált a polgármester számára. Szendy a legvégsőkig kitartott fő célja, a fővárosi lakáshelyzet javítása mellett. A tőle megszokott módon cselekedett: mintegy elnémítva a totális háború híveinek egyre hangosabb követeléseit, új érvekkel próbálta erősíteni a társadalmi stabilitást. „Azok, akik a frontra vonultak és ott hősiesen helytálltak, teljes joggal számíthatnak az itthon maradottak iránti feltétlen figyelemre és gondoskodásra!” – ez a gondolat vált számára központivá. A lakhatás kérdése, a kérvények elbírálása és a súlyos lakáshiány továbbra is a prioritások között szerepelt.
Ha a problémát nem is sikerült teljesen megoldani, de legalább sikerült megmenteni a még Bárczy István idején elindított szociális lakásépítési programot. A szakember- és anyaghiány ellenére Szendy lemondásáig folyamatosan épültek a kislakások Budapesten – nem átmeneti szükséglakások, hanem hosszú távú használatra tervezett, teljes értékű otthonok.
Ugyanakkor a háború és a belpolitika egyre nagyobb nyomást gyakorolt a városvezetésre. Pozíciójából adódóan Szendy egyre láthatóbb szerepet kényszerült vállalni az úgynevezett zsidótörvények végrehajtásában. A „fajilag alkalmatlannak” minősített személyeket eltávolították a közigazgatásból, az oktatásból, a kulturális életből és a vezető beosztásokból. Ez morálisan súlyos terhet jelentett, és komoly adminisztratív problémákat is felvetett. Szendy folyamatos nyomásnak volt kitéve a jobboldali erők részéről, sőt olykor nyílt erőszakkal is szembesült, ami fokozatosan egyfajta vákuumba szorította.
A polgármester igyekezett formálisan feddhetetlen maradni: szigorúan ragaszkodott a törvény betűjéhez, lassította a folyamatokat, ahol csak lehetséges volt, és elkerülte, amit el lehetett kerülni. A túlkapásokat azonnal büntette, és próbálta megmenteni azokat, akiket még meg lehetett. Mindenben, ami nem volt egyértelműen rögzítve a paragrafusokban, az emberség és a segítő szándék maradt az iránytűje. Változatlan politikai semlegessége ellenére Szendy a jobboldali támadások egyik fő célpontjává vált: gúnyolták, próbálták lejáratni, a lemondását követelték, sőt néha még felelősségre vonását is. A nyomás egyre csak nőtt.
1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot. Számos tisztviselő számára ez a választás pillanata volt. Szendy Károly, hűen ahhoz az alapelvéhez, hogy a várost szolgálja, és nem a rendszert, a megszállás elleni tiltakozásul benyújtotta lemondását. Hivatalosan 1944. április 30-án távozott hivatalából. Május 19-én már Farkas Ákos lett az utódja, aki az új, kollaboráns rendszer feltételei között dolgozott.
Lemondása után Szendy visszavonult a közügyektől, és a háború végéig viszonylagos elszigeteltségben élt. Sem a nácik, sem a kommunisták hatalomátvétele után nem vállalt semmilyen tisztséget – apolitikus hozzáállása ebben is megmutatkozott.
A „legapolitikusabb polgármester” öröksége
Szendy Károly 1953. november 4-én, 68 éves korában hunyt el Budapesten. A volt polgármester a Farkasréti temetőben nyugszik. Fia, az ifjabb Szendy Károly (1911–1981) neves Kossuth-díjas gépészmérnök és akadémikus lett. Ez is ékes példája a professzionalizmus és a tisztességes munka családi értékeinek továbbörökítésére.
Ellentétben a városi közigazgatásban dolgozó sok elődjével és utódjával, Szendyt nem vonták büntetőjogi felelősségre, és nem állították bíróság elé háborús bűnösként. Bár többször beidézték kihallgatásra, és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) hosszas vizsgálati beszélgetéseket folytatott vele. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a volt polgármestert tanúként vonják be más ügyekben, de ettől végül elálltak.
Ennek ellenére 1951-ben Szendyt kitelepítették egy Szikszó melletti kis faluba. Csak két évvel később, 1953-ban térhetett haza, súlyosan megromlott fizikai és mentális egészségi állapotban. Néhány hónappal visszatérése után Budapest „legapolitikusabb” polgármestere elhunyt.
A 21. században Szendy Károly nevét ritkán említik Budapest „nagy polgármesterei” között. Nem neveztek el róla utcákat vagy tereket, és szobrot sem állítottak neki. Öröksége azonban fennmaradt: a Nagy-Budapest eszméje, a főváros modern közigazgatási szerkezete és a várostervezési megközelítések nagyban támaszkodnak az ő 1930-as és 1940-es évekbeli munkásságára.
Szendy Károly a politikában ritka erény szimbóluma marad: egy olyan köztisztviselőé, aki a város érdekeit a pártjátékok és az ideológiai szelek fölé helyezi. Egy olyan korban, amikor a politika az élet minden területét áthatja, az ő példája különösen időszerű: az igazi polgármester nem politikus, hanem egy városvezető menedzser, aki egyszerűen csak jól végzi a dolgát.
Források: