A történelem különböző válságos időszakaiban a nőknek mindig kétszer olyan nehéz volt. Amikor háború kezdődött, Magyarországon is hiány volt élelmiszerből, munkahelyekből és más alapvető dolgokból. Azok a nők, akik férjüket elvesztették a háború miatt, kénytelenek voltak a férfi és a női szerepeket is betölteni. Gondoskodni kellett a gyermekekről, idős szülőkről és mindenféle háztartási teendőkről. Azonban gyakran a nők munkásként helyezkedtek el, hogy eltartsák magukat és családjukat. További információk a budapestyes.eu oldalon.
Nők mentik meg a vállalatokat
Az első világháború alatt nők százezrei voltak kénytelenek munkát vállalni. Emellett továbbra is nevelték gyermekeiket és végezték a háztartási munkát. Kiderült, hogy a vidéki munkásnők hatékonyabban dolgoznak, mint azt a férfiak képzelték volna. Azonban a helyzet erkölcsi oldala miatt a nők nem érezték magukat igazán kényelmesen. Válság idején a munkaerő nagyon kelendő volt. A fizetések azonban alacsonyak maradtak, és a nőket gyakran lenéző bánásmódban részesítették. A nők többet vártak. Sajnos sokakat csalódás ért. Ennek ellenére, büszkeségük és fáradtságuk ellenére, a nők a férfiakkal egyenrangúan dolgoztak.
Milyen nehéz volt munkásnőnek lenni?
A budapestiek az első világháború kitörése óta szembesültek a munkanélküliséggel. Később azonban megjelentek állásajánlatok, ám már nem volt elegendő férfi munkaerő, mert őket a frontra küldték. 1915 végére Magyarországon megnőtt a munkásnők száma, 1918-ra pedig a nők lettek a családok fő kenyérkeresői.
Nagyon különböző háttérrel rendelkező nők vállaltak munkát. Nemcsak parasztasszonyok, hanem városi nők is ajánlották szolgálataikat. Sőt, a középosztálybeli nők is kénytelenek voltak munkát vállalni.
Két törvény biztosította, hogy mindenki, nemre és korra való tekintet nélkül, bevonható legyen a munkába. Például az aratás során a helyi hatóságok minden háztartási alkalmazott, köztük nők és gyerekek számára rögzített fizetést állapítottak meg.
Az akkori időkben a nők számos új foglalkozást sajátítottak el. A nehéziparban is dolgoztak, pedig korábban itt kizárólag férfiak dolgoztak. Egyes források szerint azok a férfiak, akik még nem kerültek a frontra, gyakran akadályozták a nőket, attól félve, hogy munkájuk ugyanolyan hatékony lesz, mint a férfiaké.
A gyári munkásnők helyzete meglehetősen nehéz volt. Az akkori újságok gyakran idézték a gyári munkásnők véleményét, akik panaszkodtak arra, hogy a vezetőktől a legkisebb mesterig mindenki gorombán bánik velük, és meg akarja őket alázni. A helyzetet tovább rontotta a nagyon alacsony fizetés. A nők azt mondták, hogy kénytelenek borzalmas körülmények között, bűzben dolgozni. Emellett a munkaidő 10 órás volt – egyik héten éjszakai, a másikon nappali műszakban dolgoztak. Egyre több vállalat követelte, hogy a nők nadrágot viseljenek, mint a férfiak.
Nemcsak a gyárakban, hanem az irodákban, a szolgáltatóiparban és más ágazatokban is sok nő dolgozott. Megjelentek a villamos kalauzok, utcai takarítók, kocsisok, pincérek, eladók és tanárok – mindezek új szakmák voltak, amelyeket a magyar nők elsajátítottak. Egyre több nő dolgozott orvosként is.
Nemi egyenlőtlenség, megvetés, veszély
A dolgozó nőket gyakran dicsérték, motiválták, és hálájukat fejezték ki nekik – de leginkább csak szavakban. Valójában azonban a fizetésük alacsony volt. Az állam hatékonyan használta ki a női munkaerőt a maga hasznára. A nők átlagos fizetése 65%-kal alacsonyabb volt, mint a férfiaké, annak ellenére, hogy ugyanazt a munkát végezték, ugyanolyan minőségben. Előfordult az is, hogy a gyár- és üzemtulajdonosok csökkentették a korábban megígért fizetést, míg a munkaidőt 14 órára növelték. Azoknak, akik tiltakoztak, különböző fegyelmi büntetésekkel, sőt fegyveres fenyegetéssel is szembesülniük kellett.
El sem lehet képzelni, milyen nehéz lehetett ezeknek a szegény nőknek a piszkos üzemi körülmények között dolgozni. Megvetéssel, fizikai és lelki bántalmazással kellett szembenézniük. Azonban a legrosszabb az volt, hogy gyakran szexuális zaklatást is el kellett viselniük. A nők jogok nélküli és védtelen helyzetben voltak. Azokban az esetekben, amikor egy munkásnő erőszak áldozata lett, az erkölcsi hanyatlást rá rótták fel. A nőt elbocsátották, míg a férfi főnökét – aki állítólag eltévelyedett a nő „csábítása” miatt – egyszerűen egy másik részlegbe helyezték át, hogy elkerüljék a botrányt.
A kétségbeesett, félelemmel teli nők egyre gyakrabban kezdtek sztrájkolni. Egy jól ismert esemény volt az 1917-es sztrájk, amely során egy biztosítási intézet női alkalmazottai követelték, hogy a férfiakkal egyenlő fizetést kapjanak. A sztrájk három napig tartott, és a nők győztek.
Sajnos a legtöbb ilyen női tiltakozás teljes kudarccal végződött. De a háború folytatódott, és életben kellett maradni. A fizetések nem növekedtek, míg az árak hatszorosára emelkedtek. Ezért a magyar nők egyre elszántabbá és erősebbé váltak.
Dolgozó anyák nehézségei
A budapesti anyák többsége kénytelen volt sokat és keményen dolgozni, miközben az apák háborúban harcoltak. De mi legyen a gyerekekkel? Ezt a helyzetet egyedül kellett megoldaniuk. Az állam a háború kezdetén nem biztosított bölcsődéket a dolgozó anyák számára. Azoknak a nőknek, akiknek voltak rokonai, idősebb gyermekei vagy jó szomszédai, valamivel könnyebb volt. Ők rájuk hagyhatták a kisgyermekeiket, amíg dolgozni mentek. Azonban gyakran tízévesnél fiatalabb gyermekeket hagytak egyedül otthon, felügyelet nélkül. Napközben az anya még csak nem is tudhatta, hogy minden rendben van-e a gyermekével.
Később a helyzet valamelyest javult. 1916-ban törvényt fogadtak el, amely előírta a dolgozó anyák gyermekeinek gondozását. A rendvédelmi szerveket kötelezték arra, hogy óvodákat hozzanak létre. Emellett a vállalatok vezetőinek kényelmes helyiségeket kellett biztosítaniuk a dolgozó anyák gyermekei számára. Bár az állam irányelveket adott, nem finanszírozta őket. A „Stefánia Szövetség” gondoskodni próbált az anya és a gyermek jogainak védelméről. Így elkezdték a nők oktatását és tájékoztatását. A szövetség próbálta csökkenteni a magas gyermekhalandósági rátát, amely akkor nemcsak Budapesten, hanem Magyarország más településein is problémát jelentett. A „Stefánia” a gyermekek szoptatását népszerűsítette. Azonban a dolgozó nők többsége nem engedhette meg magának ezt a luxust. Ezért a kisgyermekek gyakran cukorkát, száraz kenyeret és szalonnát kaptak. A mesterséges táplálás már néhány hetes korban elkezdődött.
Különösen figyelemre méltóak azok az esetek, amikor a nő nem tudott gondoskodni családjáról. Az üzemekben végzett nehéz munka és elkötelezettsége ellenére a nőknek gyakran hiányzott a minimális bér, amit ott kaptak. Különösen nehéz volt azoknak, akiknek éhező gyermekeik szemébe kellett nézniük. Azok, akik nem tudtak elég pénzt keresni a megélhetéshez, gyakran veszélyes kalandokba bocsátkoztak. A szegénység, a megvetés, az állandó aggodalom és a félelem sok nőt sodort olyan helyzetekbe, amelyekben bármilyen pénzt megpróbáltak szerezni, hogy ételt biztosítsanak családjuk számára.
1916-ban a bűnelkövetők 36%-át nők tették ki. Kétségbeesésükben gyakran tapasztalt bűnözők hálójába kerültek, akik kihasználták őket. Ezek az emberek könnyű pénzt ígértek vagy fenyegetéseket tettek. Így lettek a nők tolvajokká, csalókká, prostituáltakká, sőt gyilkosokká.
Néha a szegény nők, akik nem tudtak gondoskodni gyermekükről, megőrültek. Előfordult, hogy anyák megölték gyermekeiket, majd magukat is.